Zhaus, daham, otthon …

Ein paar Bemerkunken zu einem Nomadenleben in mehreren Ländern und Sprachen

 

"Heimat" ist  ein kulturell  kontrovers besetzter Begriff. Im deutschen Sprachraum ist es kaum mehr möglich, "in aller Unschuld" von "Heimat" zu sprechen – im Ungarischen fehlt das Bewusstsein für die Sensibilität der Problematik noch weitgehend.

So hat es durchaus seine Reize, der – in der Tat höchst schwierigen – Frage nach dem "zu Hause" in jener Sprache nachzugehen, die gewissermaßen zu unserem neuen Zuhause gehört  – das vertraut nach den Sommern der 70er Jahre riecht, und in dem wir aber doch immer auch ein bisschen die Fremden, die Ausländer bleiben werden …

 

(Der ungarische Text entstand im WS 2008/09 am Zentrum für Translationswissenschaft durch eine Anregung von Erna-Maria Trubel)

Hazáról hazára

Milyen helyet hazánknak nevezzük? Azt, ahol születtünk, azt ahol élünk, azt ahol várhatóan meg fogunk halni vagy azt, ahol egyszerüen boldogok voltunk, vagyunk vagy esetleg majd leszünk?

Mi a férjemmel két országban élünk. Magyarországon és Ausztriában. Három helyen lakunk: Bécsben, Dénesfán, Budapesten. És még más pár helyen felsőausztriában nöttem fel.

A nomád élethez már gyerekkorom óta hozzá vagyok szokva. Nyolc hónapos kisbabaként átköltöztem először. Mivel a szüleim mindketten dolgoztak és a babyszitter saját gyereke várt, felnevelt a Nagynénim. Mi télen laktunk a kis városban egy pici lakásban, a nyarat pedig teljesen vidéken töltöttük. Az otthonunk volt egy baromi nagy bérlakás egy esterházy-sárga nagy régi házban, amelyet valóban már régóta fel kellett volna ujítani. Egy elhagyott kastely mellett állt az a ház, és hozzá tartózott egy tágas kert, ahol gaznövényeknek is bőven volt hely. Nagyon otthon voltam ebben az otthonban.

Csak a felsőosztrák emberek között mindig valamennyivel idegen maradtam. Azért másfajta fúrcsa embernek tűntem nekik, mert más nyelvet beszéltem. Mivel a családom eredetileg Bécsből, Prágából és Lvovból származott, a családi nyelvünk volt az a tipikus osztrák német, amelyet hasonlóan a szótárakban is találhatjuk. De a jatszótéren, iskolaudvarakban inkább a dúrvább hélyi felsőosztrák nyelvjárást kellett volna használnom. Az a tajszólás nekem egyébként nagyon érdekesnek és izgalmasnak tűnt, de sajnos mindig nevettek a gyerekek, ha én is így probáltam beszélni mint ők. Akkor titokban kezdtem tanulni.

Az így bővített nyelvtudásom nagyon segített a további nomád életemben. Gimnáziumban már teljesen sikerült az integrációm. Internátumban laktam 50 kilométerrel otthonról, egy másik városban, egy másik világban, ahol a következő nyolc év alatt is kezdtem otthon érezni. Az első sör, az első cigaretta, az első szerelem és az első igazi jó barátok természetesen fontos élmények egy ember életében. Barátunkkal együtt aztán tovább vándoroltunk keletre, és kezdtünk tanulni a Bécsi egyetemen. Itt várt minket több sör, több cigaretta és több szerelem.

Ott kint felsőausztriában közben eladták a nagy esterházy-sárga régi házat.

Később még több otthont gyűjtöttem: töltöttem egy pár hónapot Szibériában és egy pár évet Budapesten. A férjemmel egy magyar faluban megvettünk egy kis esterházy-sárga régi házat amélyet valóban már régóta fel kellet volna ujítani. És lépésről lépésre fel is ujítottuk. Megismerkedtünk az emberekkel. Ők nem szoktak nevetni rajtunk, amikor próbáljuk beszélni az ők nyelvüket.

Háromszor évente visszamegyek a kis felsőosztrák városba. Gyertját gyújtok a temetőben és kérdezzem magámat, hogy milyen helyet hazának nevezzem. Esetleg azt, ahol temették a szüleimet? Vagy inkább azt ahol majd születnek a gyerekünk?

Ki tudja?

Az emlékeket mindenképpen elvittem magammal haza, Bécsbe, Dénesfára.

über uns

links

kontakt